A beteg sado mazo xxx

Éreztem a parfümje szagát. Tutti-fruttira emlékeztetett. Olyan volt, mint reggel, amikor felnyitom az üveg energiaital kupakját. Édes volt. A száján enyhén mentolos illatú szőlőzsír. Mint egy tinilány.
Kirázott a hideg, szinte annyira tökéletesnek hatott. Szőke hajában egy pöttyös hajpánt fogta fel a homlokába kúszó tincseit. Sajnos, nem tudta, hogy hamarosan meggyilkolom. Mármint nem a szó szoros értelmében. Csak picit serkenteni szeretném az adrenalinszintjét. Na, meg az ütéseket is. A testén. És ahol érem őt.
Törékenynek tűnt. Már akkor is ez erősödött bennem, amikor a könyvtárban véletlenül nekimentem a vállammal, de épphogy csak hozzáértem. Az ütközéstől felszisszent. Mint aki a lábujját vágja be a szekrény szélébe.
Furcsamód már akkor motoszkált bennem a “kisördög”. Az eltorzult arca láttán egy kép villant elém. Amint lekötözöm őt egy öreg radiátorhoz. Sokat beszélgettünk a könyvtárban. Szép lánynak volt mondható. Mindenképp egy szemrevaló teremtés, szerintem. Kimondottan örültem, hogy nem vette tolakodásnak közeledésemet.
A városba is nemrég költöztem. Sötét, kreolbőröm elárulta mexikói származásomat. Akcentusom nem volt. Senkinek sem árultam el titkos vágyamat és a “hobbimat” sem. Meztelen csajokról készítek rajzot különböző pozitúrában. Mondjuk, hogy mind a négy végtag kifeszítve és a szájuk almával és szájpereccel befogva. Minden vágyam az volt, hogy élőben és testközelben is láthassak ilyet. Ez van. Kinek a pap, kinek a papné. Nem vagyok született gyilkos és nem is állt szándékomban azzá válni. Minek is kéne annak lennem, ha van nálam szorítókötél, mellcsipesz vagy bambuszból font pálca? Amit csak nyilvánvalóan a magam szórakoztatására használnék fel.
A koromat leírhatnám, de azt hiszem az most nem lényeges annyira, így le sem írom. Annyit elárulok, hogy nem vagyok idős. Inkább középkorú.
Örültem, hogy sikerült állást szereznem a helyi könyvtárnál. Pont akkoriban kerestek másodállásra valakit, nekem kapóra jött, hiszen volt otthoni munkám is, amit a számítógépen végeztem. Szóval a könyvtárban beszélgettünk. Majdnem két-három napon át. Valahogy úgy kezdődött az egész, hogy leszólítottam. A kölcsönzött könyveket hozta vissza és kapva kaptam az alkalmon, megkérdeztem tőle, hogy hol lakik pontosan. Gondoltam tolakodásnak veszi, hiszen csak egy hullámos, sötét hajú és szemüveges pasas vagyok. De aztán zavartan válaszolt. Természetesen a székemet nem hagyhattam el, mert kollégáim ferde szemmel néztek volna rám. Félrevonult a könyvespolcok irányába, én meg némi késéssel utána lódultam. A számítógépeknél pár iskolás kölyök zajongott, vaktában rájuk szóltam a rend kedvéért és tovább mentem.
Amikor odaértem hozzá a kedvenc könyvét kérdeztem, meg, hogy mit keres, ő meg nevetgélve válaszolt. Úgy nézett ki, hogy valóban vevő rám.
A következő munkanapjaim egyikén megvárt. Amint bekulcsoltam az ajtót, ott állt a lépcsőn. Akkor löktem fel majdnem, amikor egymás mellett elkezdtünk lefele sétálni. Aztán a lakásomra mentünk. Miért ne? Én megvendégelem. Ő rábólintott. Azt hiszem az udvarlásom célt ért nála. Hát így jutottunk el idáig.
Most ott voltunk bent a hálószobámban. Iszogattuk a Rose-t. Jól is esett és azt hiszem neki is. A vitrinben mindig tároltam néhány üveggel. A lány alsóneműre volt vetkőzve. Baba zöld színű volt rajta minden. Annyira aranyosnak hatott, hogy éreztem belül felemészt a kéjes mámor.
– Nem szoktam sűrűn ilyet tenni… – mondta megszeppent hangon.
Hát persze. Te vagy a szüzek szüze. Persze. Álszenteskedésből ötös?
Nem vártam tovább. Felálltam és amikor kilencven fokba elfordult tőlem, hát befogtam a száját hirtelen az altatófolyadékos vattával. A lány teste hamar elernyedt. Levittem a pincébe. Nem nagy pincéről van szó. Nem sokszor jöttem le ide. A lámpa gyéren világított és olyan tompa fényt árasztott, mint ami a kórházi falra felfúrt lámpákra hajazott.
Hát lefektettem a lányt. Ebben a megvilágításban nem is tűnt olyan szépnek. Ráadásul úgy nézett ki, mintha csúnyán fintorogna és grimaszolna rám csukott szemmel. Megráztam a fejemet és letöröltem néhány izzadtságcseppet az ingujjammal. A számról lenyaltam a nyálat, ami kijött a szám szélénél. Biztos akkor, amikor menyasszonypózban hoztam le őt. Csak éppen a feje mindvégig hátra volt döntve, mintha mindig a plafont akarta volna bámulni. Hát ez van. Szépen beállítottam testét és nekiveselkedtem annak, amit kigondoltam.
Eltelt – saccolás szerint – egy óra. Nyöszörgés. Nagy nehezen kinyitotta a szemét. Már amennyire kilátott az álarc alól. Egy cicajelmezt húztam rá. Feszült mindenütt, leginkább ott, ahol kidomborodtak a testrészei. Meg akart mozdulni, de sajnos a kötelek nem engedték meg neki.
– Engedj el!! – üvöltött fel hisztérikusan. Már akkor, amikor rájött, hogy képes még kiadni hangokat magából.
De sajnos ez, nemhogy elvette a kedvem, inkább meghozta jobban. Az ingemen simítottam egyet. Nem számított, hogy egy alig vasalt ing van rajtam. És a mozdulatoktól még jobban gyűrődött rajtam. Előkaptam a pálcát. A maszk alatt azt láttam, hogy szemeiben rémület van. A pálca lecsapott többször is. Ahol értem. Ő sikított, én ütöttem tovább. A haja kilógott a jelmezből én durván meghúztam neki. Még jobban sikított. A cipzár oldalt lehúzható volt. Kibogoztam a macskagúnyából anélkül, hogy eloldoztam volna. A végén már szinte letéptem róla a ruhadarabot.
A testén duzzanatok éktelenkedtek és vöröses volt egy-két helyen. Halkan szipogott, orrából folyt picit a takony.
-Mivel folytassuk? A hintázással vagy a pengékkel?
A tenyeremen felmutattam pár zsilettet.

Vélemény, hozzászólás?