A szerelemboszorkány (szextörténet)

Nem tudjuk, honnan jött az a lány. Sosem mondta el. Egyszer csak ott volt, és beragyogta az éjszakát. Nézett csillogó szemeivel, vizsgálódva fürkészett, én pedig már az első pillanatban elvesztem pillantásában, huncut fénye annyira magával ragadott. Aztán rám vetette kislányos mosolyát, és úgy éreztem, különlegesen puha vasmarokba fogtak.

– Táncolunk? – kérdezte könnyedén, én pedig bólintottam rá, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

A haverok röhögtek, mivel sohasem láttak még táncolni. De csak addig röhögtek, amíg észre nem vették a lány mozgásán a vágyat. Még a léptei is érzékiek voltak. Nemcsak az ajkai, a pillantása, hatalmas hajzuhataga, hanem még a füle tövében, a nyaka ívében is volt valami bujaság. Egyedül kislányos mosolya, az nem illett a képbe, de az meg éppen ezért volt lefegyverző.

Fiatal volt, de nem csitri. Mindenre és mindenkire nevetett. Nem vihogott, szemében komoly fényekkel viselte az életet, érettebb volt mindenkinél. Persze, ezt nem tudtam még ott és akkor, a klubban. Csak lötyögtem mellette, nemtörődöm módon, kívülállóként, ő azonban teljesen átszellemülten táncolt. Becsukta a szemét, vonaglott a ritmusra, dobálta, rázta a csípőjét, mintha szeretkezne. Úgy tűnt, nem is érdekli, hogy van-e rajta kívül valaki a teremben, ám mikor kinyitotta a szemét, az nagyon beszédes volt. Karjait a vállamra fonta, és a tekintete azt mondta, hogy örömet keres. Örömet, mindenáron…

Még most is nehezen írom le a nevét.

– Tira vagyok – súgta fülembe. – Gyöngyszemet jelent – tette hozzá, és rám villantotta újra kislányos mosolyát.

– Kinek jelent gyöngyszemet? – kérdeztem vissza.

– Most neked.

Akkor még nem tudtam, milyen súlyossá válnak majd ezek a szavak idővel, derűsen fogtam át a derekát, és arrébb húzódtunk beszélgetni.

– Na, és hol rejtegeted a gyöngyszemet? – puhatolóztam, mialatt tekintetem hihetetlenül hegyesen előremeredő trikóján járt.

Észrevette pillantásom, csábosan megrázta melleit, és felnevetett.

– Rossz helyen keresed.

– Lejjebb van?

– Talán.

Ujjaimmal finoman megemeltem rövid szoknyáját.

– Errefelé?

– Csintalan fiú! – csapott a kezemre, majd megrázta szőke hajzuhatagát, lesimította szoknyáját, és kíváncsian nézett rám.

– Még a nevedet sem tudom.

– A haverok Bundának hívnak, a hosszú hajam miatt.

– Nem hiszem el, hogy azért – kacsintott. – Talán mert olyan megközelíthetetlen és rideg vagy. Betakarod magad a bundáddal, hogy senki se érje el a szívedet.

Morcosan bólogattam, ő tovább tűnődött.

– Vagy talán a lányokat hálózod be, meleg kabát gyanánt, hogy szabadulni se tudjanak prémes-rémes csapdádból?

Újra bólogattam, most már lelkesebben. Nevettünk. Tira ajkai csillogtak, a levegő szikrázott körülötte.

Ez a kép mélyen él bennem, de már nem emlékszem, mikor lett az a lány az enyém. Bár most abban sem vagyok biztos, hogy az enyém volt. Vadnak tűnt, egyben odaadónak, édesnek és keserűnek. A klubban, ahol zenéltünk, jöttek mentek a lányok, de vele nem ért fel senki.

Az utcán találkoztunk. Később és véletlenül.

– Gyöngyszemet keresgélek a boltokban – vetettem félvállról felé, mikor megpillantottam.

– Már megint rossz helyen keresgélsz!

– Eddig nem tudtam, hogy az utcán is lehet gyöngyöt találni.

Sétáltunk a fülledt Nap alatt, bohóckodtunk, beszélgettünk mindenféléről, aztán megjött a nyári zápor.

– Fussunk! – ragadtam meg a kezét, de a folyó felé vettem az irányt, nem a biztonságos kapualjakhoz. Rohantunk a záporban, ugráltunk esztelenül, ittuk az esőt, és rettentően szabadnak éreztük magunkat.

Aztán a Nap újra kisütött. Teljesen átázva álltunk egymással szemben a parton. Ott megmondtam neki:

– Tudom, hogy a gyöngyszem benned rejtőzik, mindig is láttam a mosolyodon.

Váratlanul közel hajolt, és mélyen a szemeimbe nézett.

– Tudnál szeretni? – kérdezte fürkészve, majd még abban a pillanatban nevetve hozzátette: – Mielőtt válaszolsz, tudnod kell, hogy szerelemboszorkány vagyok.

– Ez félelmetesen, ám igen csábítóan hangzik.

Fogtam a kezét. Ő elmosolyodott, és egy lépést tett előre. Hajzuhatagát hátravetve nézett vissza rám.

– Szóval?

Hevesen magamhoz húztam, és már nem tudtam elengedni. A hajából még mindig csorgott az eső, mikor az ajkára tapadtam.

– Ez a válasz nagyon tetszett! – mondta a csók után elragadó bájjal, és én már akkor tudtam, hogy csak szeretni tudom majd. Sosem gyűlöltem meg, bármit is tett.

Kár, hogy ezt nem mondhattam el neki, csak mikor már késő volt.

Mindig úgy szeretkezett, mintha az utolsó napot élné az életéből. Küzdött a kéjért. Harcolt, vonaglott, markolt, feszültek az izmai, miközben úgy szorított, akár a szakadék szélét. Ugyanakkor nála odaadóbb szeretővel sem találkoztam soha. Nyelte, tömte a szájába férfiasságomat, mintha az élete függne tőle, és közben végig nézett, azokkal a csábos szemeivel. Figyelte, mi okozza nekem a legnagyobb örömet.

Valóban boszorkány volt. Rabul ejtett, és kifacsart, mint egy citromot.

De én imádtam, minden porcikáját. Nem voltak vékony karjai, vagy lapos hasa, egészségesen gömbölyödött mindenhol, nemcsak a combján, a csípőjén, a fenekén, hanem az arcán, vállán is. Sehol sem látszott ki a csontja. Mindenhová jutott egy apró kis súlyfelesleg, ami különlegesen izgatóvá tette. Nem volt magas, ám teste kemény hússal volt tömve, mintha alacsony termetét akarta volna ellensúlyozni. Nem fordult hurkába sehol a bőre, egyedül a köldöke tűnt el egy titkos völgyben, mikor leült.

Istennőhöz méltó mellei nagyok, mégis feszesen álltak. Hanyatt fekve is csak kissé laposodtak el, de amikor rám ült, és közel hajolt, érett körtébe hajlott alakjuk. A szememben mindig olyannak tetszettek, mintha teremtőjüknek az lett volna a célja, hogy megalkossa a lehető legizgatóbb formát. Még bimbóudvaruk is hatalmasan, vörösen duzzadt elő, mint egy gyümölcs, és nekem állandóan rájuk kellett tapadnom ajkaimmal. De ő is játszott velük, tudta, mennyire felizgat ez. Gyúrta simogatta őket, ám apró kezeivel nem tudta elrejteni bujaságukat.

Emlékszem, mikor először a kezembe foghattam melleit.

– Két iker, és mégis elhúzódnak egymástól – tűnődtem, mert előremeredő bimbószemük igen messze állt.

– Barátkoztasd őket össze – súgta aztán sokszor Tira, mert rettentően szerette, ha egyszerre kényeztetem bimbóit.

Boldogok voltunk, megelégedtünk sokáig a másikkal, ám a zenészélet nem az önmegtartóztatásról híres. Amíg vele voltam, más lány is került az ágyamba, és közben ő sem élt apácaéletet. Mégis mindig visszatértünk egymáshoz, mint két összetartozó mágnesdarab, de valahol mélyen már romlásnak indult valami. Észre azonban nem vettünk semmit. Teltek a napok, az éjszakák, és ha összebújtunk, Tira olyan odaadó volt, mint legelőször.

Aztán egy borgőzös hajnalon kissé összegabalyodtak a szálak.

Minden cimbora irigykedett rám, mióta vele jártam, de megtartották a tisztes távolságot, senki sem akarta, hogy a barátságunk közé álljon egy nő. A basszusgitárosunk – Girhes – azonban olyan szomorúan sóvárgó szemekkel nézte Tirát, hogy még nekem is feltűnt.

Azon a hajnalon, egy zajos buli után, hárman feküdtünk egy ágyon, és mikor Tira felébredt, két férfiszempár meredt buja idomaira. Elhomályosodott a szeme, nem szólt semmit, de amikor Girhes fel akart kelni az ágyról, visszatartotta. Mélyen a szemeimbe fúrta a tekintetét.

– Lehet? – kérdezte tőlem, és én rábólintottam, mert nem tudtam egy kívánságának sem nemet mondani. Tudom, fordított esetben ő is így tett volna.

Én fel akartam kelni az ágyról, de Tira engem is visszafogott.

– Maradj! Neki nem adom a titkomat – mondta bájosan, majd hanyatt feküdt. – Szeressetek!

Akkor becsukta a szemét. Mi közösen levetkőztettük, simogatásainkkal satuba fogtuk, de mikor fölém helyezkedve magába eresztett, kinyitotta kék szemeit, és engem nézett végig.

Girhes kivételesen magas, vékony fickó volt, de farokmérete a magasságához idomult. Erről egy korábbi bulin győződtem meg véletlenül, amikor egy helységben dögönyöztünk két csajt, és csak a fájdalmas nyögésekre figyeltem fel. Láttam, hogy az ő partnere egy darabig szenvedett, míg magába tudta fogadni.

Azon a hajnalon hanyatt feküdtem Tira alatt, és mikor rám szorult hüvelyének titkos kelyhe, ő szenvedélyesen hozzám simult. Kezei az enyémre kulcsolódtak.

– Most jöhetsz, Girhes – suttogta.

A basszusgitáros lassan közeledett, majd kényelmesen illesztette szerszámát a maradék lyukhoz, és Tira szemében izgalommal terhes riadtság ült. Gyorsan kapkodta a levegőt, pillantását le nem vette volna a szemeimről. Én megnyugtatóan néztem vissza rá, mire ő elengedte magát, amíg Girhes kis megtorpanásokkal tövig nyomta fenekébe a farkát.

Fájdalmat is láttam rajta, de csak pillanatokra. Inkább az odaadó boldogság feszült benne, az örömet nyújtó élvezet tükröződött elkerekedett szembogarában. Még a lábait is hátranyújtotta, hogy Girhes teljesen rá tudjon feküdni, miközben pihegve, halkan nyögdécselve mozgott közöttünk.

A basszer – adottságaihoz képest – próbált kíméletes lenni. Csókolgatta Tira hátát és nyakát, kezeivel melleit kereste, és éreztem, adni is akar, nem csak kapni. Tira majdnem elolvadt izzadt férfitesteink ölelésében, ám a végén megkönnyebbült sóhajjal ejtette vállaimra a fejét.

Ezek után meg voltam győződve róla, hogy magának akart örömet leginkább, de egy másik alkalom rádöbbentett az ellenkezőjére.

Volt a társaságunkban egy nem éppen vonzó, ráadásul elég termetes lány is, aki csupán néhány extrém húsimádóval tudott összejönni, azokkal is csak egy-egy éjszakára. Töfinek hívtuk, mert olyan töf-töf, szóval olyan nyomogatni való volt puhasága, de ő nem vette a lelkére, ha ugrattuk a súlya miatt. Jó humora volt, lazán vette az életet, ezért is fogadtuk be, és Tira összebarátkozott vele.

Egy alkalommal meghívta hozzánk. Tél volt, én is otthon voltam, de azt hittem valami női megbeszélés lesz, hiszen annyit bírtak dumálni a semmiről, hogy ilyenkor hamar eluntam magam. El is húzódtam a másik szobába, kicsit gyakorolni a gitáron, amikor hallom Tira hangját:

– Gyere már, ne gubbassz ott magadban!

Ők az ágyon ültek, és eléggé emelkedett hangulat uralkodott a helységben. Én is ittam némi szeszt, de amíg kortyolgattam, végig kuncogtak valamin. Nem értettem, mi olyan mulatságos, már majdnem újra faképnél akartam őket hagyni, de ekkor Tira fellebbentette a szoknyáját, és láttam, hogy nincs rajta bugyi.

Töfi olyan göndören kacagott fel, mikor meglátta lemeredt arcomat, hogy nekem is nevethetnékem támadt. Ezután Tira kacsintgatni kezdett az egyik szék felé, ahol nagy meglepetésemre két női alsót pillantottam meg. Az egyik egy kis tanga volt, a másik pedig egy hatalmas tundra bugyi.

– Látom, lányok, hogy egész jól el vagytok kettesben is… – mondtam, érdeklődéssel pillantva Töfi szoknyájára, de be sem fejezhettem a mondatot, mikor Tira fellebbentette azt is egy pillanatra.

Teljesen csupasz, húsos szeméremdomb nézett vissza rám a testes leányzó felhúzott lábai közül, de csak egy villanás erejéig.

Ez volt aztán a meglepetés! Jóllehet Tira gyakran okozott meglepetéseket, sohasem tudtam, mit várhatok tőle.

…egyik nap arra mentem haza, hogy az ágyon fekszik bugyiban, blúzban, és a blúzra felhúzott egy csipkés melltartót. Egyébként sose hordott melltartót. A mellei olyan feszesen álltak, hogy hirtelen mozdulataira nem ringtak, nem himbálóztak, legfeljebb megreszkettek.

Szóval ott feküdt az ágyon, de beléptemkor feltérdelt, és az ágy végét kezdte el simogatni. Régi örökség volt a franciaágy, fából készült, faragott díszekkel, és a szélén gömbben végződő, felálló résszel. Azt simogatta, nyalogatta, mintha hímtag lenne. Ahhoz hasonló volt tényleg, csak a gömb része valamivel vastagabb.

Ledermedtem a meglepetéstől, a nadrágom viszont, az ágyékom tájékán felfelé meredt. Hamar ki kellett gombolnom, mikor kitaláltam a műsor lehetséges folytatását, mert nem fértem bele.

Tira is ugyanarra gondolhatott, amire én, mert gyorsan megunta a nyalogatást, átlépte a fadíszt, a lábai közé vette, és a tangáját félrehúzva szeméremajkaihoz illesztette. Pont jó magasságban volt ahhoz, hogy megtegye ezt, így aztán kényelmesen simogathatta vele magát, kicsiket mozogva. A gömb félig eltűnt nagyajkai között, míg ő előre-hátra himbálta magát rajta. Eközben azon mesterkedett, hogy a blúzát kihúzza a még mindig bekapcsolt melltartója alól.

Nagynak tűnt a gömb. Nem hittem, hogy tovább csusszan Tirába, amikor a lány váratlanul megrogyasztotta térdét, és éles sikkantással lejjebb ereszkedett.

A fadísz teteje eltűnt. Még Tira arcán is csodálkozás ült, szemei elfátyolosodtak, majd érdeklődő pillantással az ágyra lépett egyik lábával, hogy jobban láthassa, mennyire fogadta be a gömböt. Nem volt elégedett a látvánnyal, még lejjebb ereszkedett, aztán kicsit szenvedő arckifejezéssel feljebb csúszott. Csodálatos kisajkai a fa dákóra tapadva előbukkantak ekkor, és én pár lépést tettem előre, hogy közelebbről láthassam küzdelmét a vastag dísszel.

Tirának világos bőre volt, de lehetett egy egzotikus eredetű őse, aki miatt szeméremajkainak szélei barnás színezetet kaptak. Mindig az jutott eszembe, hogy van bennük valami mocskos, valami állati, ám az idegen barnaság még jobban kiemelte belsejük hamvas rózsáját, és a kontraszt miatt rendkívül izgatónak találtam.

Az ismeretlen ős, harcos népből származhatott, mert Tira soha nem hátrált meg a különleges élvezetek elől, most is lejjebb ereszkedett az ágydíszen, így a széles gömb mélyre hatolt hüvelyében. Az arcán egyszerre virult ki az elragadtatás és meglepődés, aztán kislányos mosolyát rám vetette, és fel-le kezdett csúszkálni a rúdon. Közben kiszabadította blúzát a melltartó alól, és a kezeit is próbálta kihúzni belőle, egyedül azonban nem sikerülhetett neki. Félúton megállt, és mint akit összekötöztek, úgy maradt.

Eléggé nevetségesen nézett ki, az ágyvégre felakadva, kezei a melltartóba és a blúzba gabalyodva, mégsem volt kedvem nevetni rajta.

Felemeltem, mire teljesen átnedvesedett hüvelyéből kicsusszant a fadísz, és forró nyelvemmel töltöttem meg helyét…

Amikor megpillantottam Töfi szemérmét, ez a jelenet jutott eszembe, meg az is, hogy mennyire más a Tiráé. Ez újabb lökést adott feltörő izgalmamnak, és kétségem sem volt a felől, hogy valami különleges fog következni.

Azon a téli napon mindkét lány az ágyamra dőlt a nevetéstől, Töfi azonban váratlanul kijózanodva, szégyenlősen húzgálni kezdte a szoknyáját. Úgy tűnt, maga sem érti, hogy vehették rá ilyen bénaságra, és távozni készült.

– Nézd csak meg kedvesem, milyen szép mandulaszemei vannak ennek a lánynak? – mondta váratlanul Tira.

Töfi zavartan állt az ágy mellett.

– Nézd meg azt is, milyen szép az arcbőre.

Valóban sima volt, Töfi ápolt lány benyomását keltette mindig, és most ráadásképpen, a száján élénkrózsaszín rúzs csillogott. Izgató volt.

– Ugyanúgy élvezi a szexet, mint bárki – adta meg Tira a kegyelemdöfést az ellenszegülő gondolatoknak, és szelíden a molett lányhoz szólt: – Hagyd, hogy örömet adjunk neked.

– Ahhoz többet kellene innotok – mosolyodott el Töfi, mire újra feloldódott a hangulat.

Én erősködtem, hogy szerintem minden nőben lehet találni valami vonzót meg izgalmasat, és ez egyáltalán nem függ a testsúlytól vagy a szépségtől. Rendesen a pohár fenekére néztünk akkor, és a vége az lett, hogy be kellett bizonyítanom az elméletemet, de abból az estéből Tira mosolygó szemeire emlékszem a leginkább, amelyek felragyogtak, amikor Töfi engedett a csábításnak, és lehúzta a ruháját.

Szerelemboszorkány! Tira valóban az volt. Sugárzó érzékiségével mindenkit elragadott, és a közelében felforrt a levegő. Én is olyan szenvedéllyel ragadtam meg a duci lány fenekét, amilyennel rég szerettem női testet. Töfi omlós bőre nagyon érzékenyen reagált az érintésekre – persze, nagyobb bőrfelülettel is rendelkezett nálunk. Ezt ő mondta, csak azért, hogy megpróbáljon lefőzni bennünket valamiben, de Tirához hozzá sem ért. Velem foglalkozott inkább. Látszott rajta, hogy rég ki nem mondott vágya teljesül ezzel. Kéjesen simogatta izmaimat, s hagyta, hogy keménységem legyőzze lágyságát.

Mindenki boldog volt, bár tudtuk, hogy nem lesz folytatása a dolognak, mint ahogy Girhes esetében is így történt, éppen ezért akartunk rendkívüli élményt adni a másiknak. Ám Tira nem nagyon ért hozzánk, csak Töfi arcát és kezét simogatta, mert kifinomult női ösztöne megsúgta, hogy a lányt zavarná, ha máshol is megérintené. Csillogó szemében olvasva azonban megértettem, mennyire szomjazik mások szeretetére.

Akkor már ajánlatos lett volna, ha vigyázok rá, de én vak voltam, nem foglalkoztam túlságosan a lelkével. Pedig akkor azt is megértettem, hogy azon a hajnalon, amikor ketten hatoltunk teste mélyére, Girhes imádata és az én szerelmem sokkal fontosabb volt neki a saját élvezeténél. Most azonban már azt is tudom, hogy egy szerelemboszorkányt egyedül a szeretet tarthat életben, ezért minden lehetőséget meg kellett ragadnia, hogy jól lakhasson szenvedéllyel és vonzódással.

Természetesen, ha akkor tudom ezt, az események talán más fordulatot vesznek, de az is bizonyos, hogy a legegészségesebb gyümölcs is elfonnyad egyszer, és a szerelemboszorkányok esetében – átvitt értelemben – még igazabb ez a mondás.

Az első intő jeleket a bőrén vettem észre. Néhány napig nem találkoztunk, mert kicsit megindult a zenekarunk szekere és külföldön koncerteztünk. Aztán mikor visszajöttem, Tirát siralmas állapotban találtam. Összegömbölyödve feküdt az ágyamon, és zihálva nyögte:

– Szeress! Szeress!

Lefogyott, és a bőre megereszkedett. Egész éjszaka a karjaimban tartottam, aztán szeretkezni akart, de csak árnyéka volt önmagának.

– Már nem szeretsz eléggé! – mondogatta napokig, aztán egy éjszaka eltűnt. Másnapra azonban újra a régi volt. Nem árulta el, merre járt, én nem firtattam, az érthetetlen eset mégis közénk állt.

Nem is tudom, meddig tartott a furcsa állapot, de párszor megismétlődött ugyanez, és én is kezdtem belefáradni az egészbe. Rengeteget ittam akkoriban, és egyáltalán nem voltam hűséges. Sokat kimaradozott ő is, és egyik éjjel, sötét sikátorban botlottam belé. Egy szakadt ruhájú öregember előtt térdelt, akinek a farkát szopta.

Rettentő undor fogott el, még aznap kiraktam az ajtó elé a cuccát. Tira szó nélkül elment, de csak néhány napig bírtam nélküle. Keresni kezdtem az éjszakában, és a klubban meg is találtam.

Két korsó sörrel a kezében tartott egy sötét sarok felé, ahol néhányan már ültek. Nem láttam az arcukat, intettem Tirának, de ő bájosan visszaintett, és letelepedett az ismeretlenekhez. Jól nézett ki, láthatólag nem volt szüksége rám. Így visszahúzódtam, aztán lenyomtunk a zenekarral egy számot, amikor megint megpillantottam.

Meghűlt bennem a vér. Egyedül szőke hajáról ismertem meg, mert öt perc alatt legalább tíz évet öregedett.

– Megint előjöttek titokzatos ráncai! – vert ki a víz.

Akkor már aggódtam érte, és a második szám alatt elég sokszor mellényúltam a húroknak. A harmadik dalt játszottuk, miközben látom, hogy a sötét sarokban valakit a hajánál fogva rángatnak. Aggasztó sejtésem támadt: szőke hajzuhatag száll, pofon csattan, Tira az. Ledobom a gitárt, rohanok oda, leverek egy tetovált majmot, aki nekem támad, és ott állok a kopasz fickó előtt, akit az előbb láttam, hogy megüti kis boszorkámat.

Tira kipirosodott arccal, kicsattanó bőrrel hevesen csókolózik vele.

Úgy nézett ki, mint fénykorában. Remegtem az idegtől, de kezdtem magam hülyén érezni, mikor a Tirát fogdosó nagydarab pofa észrevett, és nekem szegezte a kérdést:

– Nézelődni jöttél, takonyarc?

– Ne merd még egyszer bántani ezt a lányt! – sziszegtem a méregtől fuldokolva, de ő nem rettent meg, fenyegető testtartással tett egy lépést felém. Hurka volt a beceneve, amit furcsán kidomborodó izmairól kapott.

– Húzz el! Ez a kis lotyó nem ér annyit, hogy verekedjünk! – jelentette ki gúnyosan, mire a közelebb ülők felröhögtek.

Ennél nagyobbat ököllel sem üthetett volna rajtam. Elfeketedett a világ előttem, és dühömben lefejeltem.

Kissé megtántorodott, de nem ütött vissza. Szekrényajtónyi válla felemelkedett, fújtatott egy nagyot, és leült Tira mellé. Felajzott állapotomon talán látta, hogy ha tovább erősködik, ott helyben széttépem, de inkább azt hiszem, szorult belé némi ész, és nem akarta megadni azt az elégtételt, hogy valami sérülést okozhassak neki.

Jobban meg akart alázni egy verésnél. Odaszólt Tirának:

– Szeress, te kanca! De teljes mellbedobással… aztán vár Mutyi és Bökő – intett a háta mögött ülő alvilági figurák felé.

Üvöltöttem valamit arról, hogy mit gondolok egy nő szoknyája mögé bújó gyáva féregről, de erőtlen próbálkozás volt, mert Hurka csak nevetett rajtam, és élvezte, ahogy Tira a nadrágját simogatja, nyelvével pedig a mellkasát nyalogatja.

Ha legalább egy kevés félelmet vagy megbánást láttam volna szerelemboszorkányom szemeiben, nekiugrok mind a három embernek, annál is inkább, mert a haverjaim akkor már ott álltak mögöttem. Mégsem tettem. Hurka előző szavai visszhangoztak bennem:

– Nem ér annyit ez a kis lotyó, hogy verekedjünk.

És tényleg úgy nézett ki a dolog, mert Tira tudomást sem véve rólam, tette a dolgát. Girhes húzott el onnan, mert már nagyon kínos volt a helyzet, meg a klub tulaja sem vette volna jó néven, ha miattam kitör a balhé.

Napokig még a gitáromat sem tudtam megfogni, pedig azelőtt még a klotyóra is magammal vittem. Nem értettem, hogy süllyedhetett le ilyen mélyre az a lány. Hurka és bandája a város szennyéhez tartoztak. Piti alakok, akik a fele életüket a hűvösön töltik, és az anyjukat is eladnák egy kis piáért.

Ám a napokig tartó vívódás után, mégis úgy döntöttem, hogy levetkőzöm a büszkeségem, legalábbis Tira előtt.

Újból keresni kezdtem. A klubban nem tudtak semmit, aztán egy másik lebujban elmondták, hogy Hurkát és bandáját elkapták a zsaruk, és most jó darabig a sitten fognak csücsülni. Jobban örültem volna annak, ha a kopasz fickó szabadlábon van, mert így eltűnt a nyom is, amin elindultam. De nem volt mit tenni, vaktában jártam az éjszakai kocsmákat… hiába. Eltelt egy nap, még egy, majd egy hét, és én már lemondtam arról, hogy viszontlátom elveszett szerelemboszorkámat.

Borzalmas napok következtek, és már azt gondoltam, valami átok ül rajtam. Ha nem álmatlanul forgolódtam, akkor Tira teste jelent meg a képzeletemben. Állandóan kísértett igéző szemeivel, édes mosolyával kérlelt:

– Szeress! – aztán köddé vált.

Fogalmam sincs mennyi idő telt el. Az időszámítás csupán akkor kezdődött újra, amikor álmaim tárgya váratlanul megjelent az ajtóban.

– Gyöngyszem! – fogtam karomba alélt testét, ő pedig elmosolyodott. Az a mosoly azonban halványan sem hasonlított arra a kislányos huncutságra, amivel egykor levett a lábamról. Inkább vicsorgásnak tűnt.

– Gyere, csókolj meg… szeress! – mondta zihálva, de én nem tudtam megtenni, pedig szerettem.

Csak az ágyig vittem el. Ott lefeküdtem mellé, fogtam gümőkkel borított csúf testét, csapzott haját simítottam, és figyeltem a könnyeket az arcán. Kiábrándítóan, sőt félelmetesen nézett ki. Mintha több évtizedet öregedett volna, olyan aszott lett. Ráncos kezei arcomat simították, foghíjas száján kidugta reszelős nyelvét, és vinnyogva kereste a számat. Lefogtam vékony karjait, eltoltam csúf fejét, és borzadva szorítottam magamhoz, de csukott szemmel, hogy ne lássam megváltozott testét. Elkeseredve nézett rám, de moccanni sem tudott fogásomban, végül összegömbölyödött mellettem, mint egy cica, és elcsendesedett.

– Miért jöttél hozzám vissza… Gyöngyszem? – kérdeztem, de az utolsó szót nehezemre esett kimondani.

– Azt hiszem, nálad élhetek a legtovább – rebegte gyengén, de akkor még nem tudtam, mire gondol.

Nem bírtam megölelni, ám a kezünk összefonódott. Több órába telt, míg ziháló hörgése elmúlt, és lélegzete lecsitult. Az éjszaka további részében néha felriadva megvonaglott, és ezt suttogta:

– Figyelmeztettelek: szerelemboszorkány vagyok! Te mégis akartál…

Ha tudtam volna, hogy egy szerelemboszorkány ilyen visszataszító is lehet, talán jobban elgondolkozok, de azt hiszem, nem döntöttem volna akkor sem másképp.

Elregélte, hogyan kereste a szeretetet az utcán és a lebujokban, hogy kutatta az örömöt fiatalnál és öregnél, bűnözőnél és igaz embernél, mikor tőlem már nem kapott eleget. És mikor fonnyadni kezdett a szeretethiányban, egyedül a legalja maradt számára, de az is csak apró pillanatokra.

– Rossz helyen kerested, Gyöngyszem – suttogtam vissza az ő egykori szavait, de ez már nem vigasztalt senkit.

Szerelemboszorkány volt, nem élhetett szeretet nélkül!

Nem tudtam, pedig figyelmeztetett! Nem tudtam, hogy szerelem nélkül elsorvad, mert nem mondhatta el. Akkor nem szerethettem volna igazán. Belém markolt a bűntudat, hogy nem vettem észre, nem figyeltem eléggé rá.

A hajnal első sugarai meglepetést hoztak. Tira az éjjel mégis kibontakozott karjaimból, és levetette mocsoktól bűzös ruháját. Mellettem feküdt, kezeivel belém kapaszkodva. A rücskös gümők eltűntek a testéről, aszott bőre valamennyire kisimult. Szédelegve állt fel az ágyról, mikor felébredt.

– Megyek… megfürdöm – mondta halkan, és én nem mertem igazán megnézni, csak mikor visszajött.

Szőke hajzuhataga ritkásabb lett, tele ősz szálakkal. A reggeli súroló fény végigszaladt hajdanán bársony simaságú testén, de csak fonnyadt kis ráncokkal szabdalt narancsbőrt, sőt helyenként ananászbőrt vagy rinocéroszbőrt talált. Igazán nem tudom mihez hasonlítani, annyira ronda volt. Kék vérerek hálózták elvékonyodott végtagjait, és istennői keblei, amelyek hetykén ágaskodtak valamikor, most laposan csüngtek köldöke fölött. Egykoron bíbor bimbóudvara fakón meredt előre, de a körte alakú keblekből ráncosan lógó óriáseper forma lett.

Még az arca emlékeztetett legjobban régi önmagára. Elmosolyodott, és én megláttam benne az igazi Tirát, akinek nem engedtem el a kezét a folyóparton. Ám ezt a Tirát köd burkolta be. A múlt rosszemlékű köde, amely árnyas foltokkal fedte be testét. Megcsókoltuk egymást, de már nem éreztem a régi tüzet. Végigsimítottam haján, belenéztem huncut szemeibe, és a mellei életre keltek. Nagyot sóhajtott, és bimbói is megteltek vérrel.

– Kényeztesd őket együtt, ahogy szeretem – súgta csendesen, és mikor megtettem, bőre újra kisimult. Szőke hajzuhataga vállaira omlott, de tömör dombjaiba olyan völgyeket mélyített a múlt, amelyeket már nem lehetett elfedni.

Simítottam szőke selymét a szeméremdombján, nyelvemmel újra felfedeztem titkos kelyhének bíborát, ám az nem ontotta nektárját olyan vadul, ajtói nehezen nyíltak, és mikor befogadott magába, hiába voltunk annyira közel egymáshoz, amennyire csak egy férfi és egy nő lehet közel, mégis távolinak tűnt nekem.

Akárhányszor merültem belé, annyiszor tűnt elő a múltból egy-egy kép, amely fájdalmas kést döfött a szívembe. Akárhányszor vesztem el illatában, annyiszor csapta meg arcomat a bőrébe ivódott mocsok bűze.

Harcolt, küzdött most is a gyönyörért, de azt kínkeservek árán érte el. Tudtuk mindketten, hogy valami megváltozott. A felismerhetetlenségig átváltozott. A romlás mélyről indult, de már a felszínig ért, és visszafordíthatatlanul rágta bele magát érzéseinkbe, áthatolhatatlan falat emelve közénk, amelyen áttörni együttes erővel sem tudtunk.

Késő volt már erre. Pedig nem volt zajos kirohanás, veszekedés vagy tányércsattogás. Tudtuk mindketten, hogy hibáztunk, de még húztuk az elkerülhetetlent, ameddig lehetett.

– Soha nem gyűlöltelek! Te vagy az egyetlen gyöngyszemem! – mondogattam neki az utolsó pillanatig, s ő rám vetette kislányos mosolyát.

…csendesen ment el. Előtte sokáig nyalogattuk sebeinket, de teljesen begyógyítani már nem tudtuk mindet. Igaza volt. Velem maradt a legtovább életben, mert én szerettem a legjobban.

Azt hitték, neki minden jó, de ő csak másoknak akart örömet, mert ő így érezte a szeretetet. Nem tudtam semmiért sem haragudni rá, hiszen sokkal több örömet adott a fájdalomnál. Magamat okoltam azért, mert nem tudtam feledni a sebeket, és azért is, mert nem értékeltem eléggé az odaadását, de azt hiszem, semmi sem örök, tovább kell állni. Az élet nem vár.

Nyomtalanul fonnyadt el Tira – a szerelemboszorkány – egy párás virradat fényének sugarában. Se hamu, se füst nem maradt utána, csupán egyetlen utolsó sóhaj lebegett a hajnali szélben, amellyel szerelmünk kilehelte végleg a lelkét.

Vélemény, hozzászólás?