Erotikus sztori

Élveztem a lehúzott ablakon beáramló, késő esti langyos levegőt. Odakinn ugyanez biztos fülledtnek hat.
Találomra kiemeltem egy CD-t, s ahogy szoktam, oda sem nézve, bedugtam a lejátszóba. Kedvenc magányos szórakozásom ez: a kesztyűtartóban és mindenféle résekben tárolt lemezek közül vaktában betenni valamit, s mielőtt megszólal, kitalálni, mi az.
A játékban most a cd nyert, de a kocsim éppen egy fasor között száguldott, ami feledtette a vesztést. Az elterülő sötétségben csak közvetlenül az út menti fák sziluettje látszott, s így olyan érzés fogott el, mintha egy nagy, csendes, titokzatos erdőben rónám a kilométereket.
Kicsit elhúzódott a munkanap. Ez a hátránya a kötetlen munkaidőnek: egy szavam sem lehet, ha nem 8 órán át tart, hanem 12 órán keresztül. Ráadásul nem is mondhatom sikeresnek a napomat – no nem amiatt, hogy nem sikerült eltalálni, melyik cd szólal meg -, mert szinte semmit nem tudtam olyan szinten elérni, ahogy terveztem. Ez mindig zavart.
Hirtelen a reflektor fényében a semmiből egy alak bukkant elő! Még egy és talán még egy… Pillanatok alatt odaértem, lassítottam, megálltam. Azt gyorsan felmértem, hogy legalább nyolcan vannak, s – legalábbis, akiket megvilágított a lámpa – mind lányok.

És mind vidámak, harsányak, nevetésüktől hangos az általam erdőnek képzelt két sor fa, s mögötte a néptelen pusztaság.
– Elviszel H-ig? – hajolt be egyikük az ablakon.
– Mennyien vagytok? – Próbáltam komoly lenni, de átragadt a vidámság, és akaratlanul is mosolyogtam.
– Nem számoltuk, csak a vodkákat… Ugye, csajok? – Még beljebb nyomakodott az ablakon, már derékig a kocsiban volt, és fentebb tekerte a hangerőt.
Közben valaki már nyitotta is az anyósajtót és betottyant mellém, térde fölött elsimította hófehéren világtó szoknyáját.
– Hát gyertek, ha befértek páran!
A behajolós erre nyomott az arcomra egy nagynénis puszit, egy hatalmasan cuppanósat. Régen, gyerekkoromban többször álmodtam olyat, hogy buszos osztálykiránduláson vagyok csupa-csupa csajszival, egyedüli pasiként. De ez nem busz ám!
Hátulra már négyen bepréselődtek, éppen az ötödik készül még valahogy odahelyezkedni. Húha! A kacajok, nevetések, víg rikkantások, kívülről lassan mind az autó belsejébe kerültek.
Mellettem is szorongtak már ketten… Mi lesz ebből?
– Visszajövök inkább, még egy menetben el tudlak fuvarozni benneteket, úgyis csak pár kilométer – próbálkoztam, de nem lehetett velük beszélni, mindegyik egyszerre beszélt-nevetett.
– Már csak én vagyok hátra vagy előre – mosolyogta még mindig az ablakon behajolva az egyetlen kívül rekedt, és próbált helyet nézni magának.

Amennyire így az eddigi fél percben meg tudtam állapítani, egyikük sem valami nagy darab, nagyon is formásak, méretesek, de azért ez a létszám már kicsit soknak tűnik!
– Visszajövök érted, jó? – kérdeztem a puszistól.
– Hát jó lenne veled kettesben, de most a csajokkal akarok maradni, mert még van egy közös programunk mára.
Helyeslő moraj és kacaj. Valamit most mindegyikük kihallott ebből a mondatból.
– Ideülök hozzád – jelentette ki, és már nyitotta is az ajtómat.
Mindez egy néptelen úton, egy hétköznapi estén. Nem gondoltam volna, hogy a mai kihívásokkal teli, ám sikertelen napomat egy újabb, nagyon vidám kihívás fogja megkoronázni.
Apró szoknyával félig takart popsiját beleillesztette az ölembe, hátával az anyósülésen vidámkodóknak támaszkodott, térdét behúzva nagy nehezen becsuktuk az ajtót… No most hogyan tovább?
– Andi, te csak kezeld a botkormányt!
– Beleültél már?
Ilyen megjegyzések záporoztak.

Jobb kezemmel csípőjét és popsiját érintve elértem a sebváltót, nem is húztam vissza a karomat. Bal karomon két maroknyi, cici feküdt, fejem valahol a nyaka magasságában, nagyon finom illatokat érzetem.
Óvatosan elindultunk, szinte lépésben.
– Csajok, nekem pisilni kell! – hangzott egy mű-panaszos rikkantás hátulról.
Jó, ha 10 métert megtettünk addig.
– Nekem is!
– Nekem is! – Meg lehetett volna számolni, hányan vannak, de azt már feladtam.
Egy mély levegőt igyekeztem venni nemtetszésem jelenként, de félúton elkapott a már amúgy is rám férő vidámság, és csak nevettem meg nevettem, ok nélkül, ahogy mindenki.
Megállás.
– Balra puncik, jobbra kuki! – hangzott már kintről a vezényszó, miközben a többség még kifelé préselődött.
A kocsi mögötti piros fényben gyors szoknyafelhúzások, bugyiletolás… Kicsit arrébb álltam a sötétbe, és én is lehúztam a cipzáromat.
Hallottam, hogy már ülnek is vissza, az egyik ajtó már csapódik. Cipzár föl, megfordultam, s majdnem nekiütköztem egyiküknek, aki szorosan mögöttem állt.
– Téged várlak, nem tudok beszállni, csak utánad, az öledbe.
Jobb kéz: popsi, sebességváltó, bal: cici, kormány.
Ha a környéken élnek emberek, és hallották a hangokat, egy igazi buszos osztálykirándulásra gondolhattak azon a kora nyári estén.
Egész úton nem beszéltem, de rajtam kívül mindenki, egyszerre. Az derült ki az egymás szavába vágó foszlányokból, hogy most akarnak még egy csajos bulit tartani, valami ismerősüknél – még jó, hogy ő nem volt itt az úton! Hová férne? – és ehhez valahol \”alapoztak\”. Nem hiszem, hogy sokat ittak volna, nem is érződött szesz-szag, de féktelenségük nagyon szimpatikussá tette őket.

Még néhány perc, és megérkeztünk. Központilag felhúztam az ablakokat, ne keltsünk túl nagy feltűnést a hangzavarral. Szerencsére a következő utcába kalauzoltak, sehol senkivel nem találkoztunk.
– Legközelebb csakis kettesben megyünk! – nyomot még egy puszit az arcomra segédsofőröm, miközben vállamra támaszkodva próbált meg kiszabadulni szűk és bizonyára nagyon kényelmetlen helyéről. – Jó volt veled utazni.
Beözönlöttek egy fényárban úszó, nagy kertbe, és szinte tánclépésben vonultak a házba.
Mondhatnám, hogy csak reménykedtem, de ahogy néztem utánuk, arcomon még mindig a mosollyá szelídült nevetés, egészen biztos voltam benne, hogy találkozunk még.

Mind ritkábban jutott eszembe a kaland, halványodtak az illatok, már a hangok sem csengtek vissza a fülembe… Csak a hangulat!
Hiányzott az a néhány percnyi önfeledtség, ami akkor és ott az esti fák szagát árasztó, néptelen úton magával ragadott. Jó volt a pár kilométeren át ölemben ülő, feszes popsira gondolni, az izgő-mozgó cicikre, ahogy hozzáértek-hozzányomódtak a karomhoz és ahogy simogattak. Az ilyen pillanatok napközben, amikor felidéztem az élményt, kicsit elrepítettek a hétköznapokból. Nem az egyhangúságból, hiszen állt a bál a cégnél: az igazgató kedvenc beosztottai éppen adatokat gyűjtöttek főnökük ellen, és naponta órákat hol itt – hol ott suttogtak. Sokan nem értették, mi van, mint az a bizonyos vihar előtti hangulat, amely előhozza minden viszályt, minden sértődöttséget. Ráadásul én pontosan láttam, mi folyik, úgyhogy külön számíthattam kitüntető figyelmére a három összeesküvőnek.
Ilyen gondolatok cikáztak az agyamban akkor is, amikor beálltam a market parkolójába és nagyot nyújtózva kiszálltam.
– Jó napot kívánok! Megengedi uram, hogy kérdezzek valamit?
Ilyet még nem hallottam, pedig sokféle módon leszólítottak már. Kérdően néztem oda. Egy fiatal srác, talán túlzás ilyen melegítőben a forró betonon…
– Lemoshatom a szélvédőjét, némi élelemért cserében?
Kezében egy másik market reklámszatyorja, valószínűleg ebben tartja a lemosáshoz szükséges eszközöket. Lehet, hogy tényleg lemosná?
– Nem, köszönöm – válaszoltam, alig ismertem a hangomra. Mintha elszorult volna a torkom egy pillanatra. Nem szoktam meghatódni semmiféle kéregetéstől, különösen, mióta láttam, hogy a féllábú bácsika leadja a keresetét az őt őrző \”munkáltatónak\”… Utoljára talán 2 éve adtam valakinek pár forintot, aki úgy jött oda egy pirosnál: \”Főnök, egy sörre való kellene!\” De ez a srác a halk udvariasságával, aki – hihetetlen módon – enyhe de udvarias fejbiccentéssel és hangos köszönöm-mel távozik…
Utánaszóltam:
– Egy pillanatra!
– Igen, uram?
– Sok sikert! – mondtam és a kezébe nyomtam azt a százast, amit a bevásárlókocsihoz tartogattam a markomban.
Elgondolkodtam rajta: ha egy éhes kutya téblábolna a parkolóban, este már minden híradóban viszont láthatnánk. De ő csak egy nagyra nőtt gyerek!

Nem siettem a vásárlással, szórakozottan végigmentem a sorok között.
Amikor kijöttem az áruházból éppen láthattam, hogyan küldik el ingerülten a srácot. Én szégyellném magam a helyében azért, bármennyire lennék is éhes, még akkor is szégyellném, hogy kérni vagyok kénytelen, ha tudnám, hogy nem nekem kell ezen szégyenkezni, hanem – …dehogy a sorsnak, az nem tehet semmiről! – a körülményeknek.
No, ez nem dobta fel a hangulatomat.
Beültem a kocsiba, lehúztam az ablakot, kerestem vaktában egy cd-t, belöktem, eltaláltam, mi szólal meg.
Ha egy pillanattal előbb indulok, ha nincs ez a cd-kitalálós mániám, akkor nem látom, hogy tétova léptekkel, de határozottan felém tart egy formás farmer tulajdonosa. Keresztül pár kocsi mellett, az üres parkolókon. Ki lehet? Mosolyog.

Hátra kellene nézni, hátha tévedés, s mindjárt elmegy mellettem és a kocsim mögött várja valaki, de nem néztem hátra, mert egy másodpercre sem akartam elmulasztani a látványt. Közeledett, kicsit lassítva, valami felirat és pár csillogó pötty a rengő ciciken. Csak nem?
Nézi a rendszámot… Csak nem nézte meg a sötétben is?
Mosolyogva megállt mellettem:
– Gondoltam, bedugom a fejem az ablakon, s akkor biztos leszek benne, tényleg te vagy-e?
– Vagy belepróbálod magad az ölembe? – mosolyogtam én is.
– Szóval emlékszel?
– Hányan voltatok? Mindegy is, csak rád emlékszem.
– Pedig emlegettek a csajok utána, hogy meg kellett volna hívni téged.
– Azt mondtátok, csajos buli…
– Épp azért! Nagyon felpörögtünk már. Ha bejössz, hát véged!
– Majd a következő alkalommal számítok rá! – Arra gondoltam közben, mit is lehetne olyat mondani, nehogy megint csak pár percig tartson a találkozás, amikor úgy csillognak a szemei és olyan szép a mosolya. – Mikor és hol?
– Ha holnap jó Neked…
– Jó hát! – vágtam rá. – De azt beszéltük, hogy kettesben.
– Emlékszem. Nem ittam ám semmit, csak csak nagyon jó kedvem volt, néha kell az is. – Mintha kis ború futott volna át az arcán, de a mosoly maradt.
– Mikor? Hol?
– Odatalálnál, ahol kiszálltunk a nagy utazás után? Odatalálnál akkor is, ha nem ülök az öledben?
– Együtt jobb volt, de persze, odatalálok.
– Holnap délután, kettő?
– Ott leszek.
– Kicsit arrébb állj meg, majd odamegyek! Most sajnos dolgom van – lépett egyet hátrafelé, és már a tekintete is másfelé járt.
– Örülök neked, akkor holnap! Szia
– Pusssz!

Mire ébredek, már minden összeáll, így nyáron világosság fogad. Ahogy visszatért belém az élet és a hozzá tartozó kedv, örömmel észleltem, hogy fütyülnek a madarak, libidó rendben…
Pfff! Menni kell dolgozni! Ez eddig sosem ért hidegzuhanyként, csak az utóbbi pár hétben. Mi a baj? – kérdeztem a tükörképemtől. Ha létezhet is a tükrön túl egy másik világ, sokak hite szerint, akkor sem válaszol más, csakis és – önmagamnak.
Ma van a randi! Ez a gondolat szerencsésen elűzte az előbbit. Ugyan, mi lehet a neve? Mintha mondták volna abban a zűrzavarban… Anicia? Nem valószínű. Pedig illene hozzá aktuális olvasmányomból Olibrius császár leányának neve. Olyan puha, de feszes, finom de kihívó, legyen Anicia. Erotikus gondolatok mocorogtak… huh, de jó lesz!
A cég parkolójától távolabb álltam le, ennek két praktikus előnye is volt: nem láthatta mindenki már a kocsimról, hogy bent vagyok, és nagyon jólesett az a pár lépés gyaloglás.
A recepciós azzal fogadott, hogy mindjárt vezetői megbeszélés lesz.
– Csak nem hétfő van? – csodálkoztam, mert az a hagyományosan értekezletes nap.
– Hehe! Csütörtök.
Az értekezlet a szokásos rendben kezdődött, az igazgató sokat beszélt, mint mindig. Ült az asztalfőn mint Döbrögi, ahogy szokott. Néztem azt a fát az ablakon keresztül, amely mintha átölelni készült volna a szomszédos karcsú, lomboskát, meggondolta magát és 90 fokos szögben mégiscsak felfelé folytatta egy vastag ága növesztését. Félbemaradt ölelés helyett megadta magát?
Az igazgató beszélt és beszélt, kedvenc munkatársai meg élénken bólogattak, és pontosan tudták, mikor kell azt mondani: Igen. Ők az összeesküvők, akik egymásban sem bíznak, mindig úgy helyezkednek az asztal körül, hogy mindhárman láthassák egymást, nehogy valaki rosszat szóljon tévedésből.
-Azért tartjuk a rendkívüli értekezletet…- tért rá végre az igazgató. Könyvvizsgáló cég jelentkezik be a nap folyamán, akiket a tulajdonos bízott meg, s akik a következő hétfőtől ki tudja meddig vizsgálódni fognak. Az igazgatónak már volt is egy remek stratégiája. Rám nézett: – Ha megérkeznek, szépen körbevezeted őket, bemutatod a házat, ezzel el is telik a délelőtt. Aztán elviszem őket ebédelni, és ma már nem lesz idejük semmire.
Majdnem megtapsolták ezt az ötletet – ők, hárman, akik alig várták már, hogy valamilyen módon, bármilyen módon kitörhessék a főnökük nyakát. Hogy ez hogy nem veszi észre? Tapintható volt a levegőben, bár ez még – tapasztaltam – nem az „áll a bál” kifejezéssel illethető állapot volt, mindössze hangolt a 3 tagú zenekar a bál előtt, vagy még csak megnézték, mennyi erősítésre van szükségük, hogy jól és főleg nagyot szóljon a zene.
Tehát jönnek a könyvvizsgálók és meg van ijedve, akinek kell, mert van minek kiderülnie! Mi lenne, ha tudná, hogy kedvenc beosztottai már egy ideje gyűjtik az anyagot? Mit számít itt már a könyvvizsgálat?!
Az épületről nem érdemes sokat beszélni, ám rögtönzött idegenvezetőként jó másfél órás sétát tettem a vendégekkel, közben bemutattam az íróasztalokat, mint munkahelyeket, hol milyen tevékenység folyik. A délelőtt tényleg gyorsan, ám haszontalanul eltelt.
Ha nem Anicia, akkor mintha más A betűs lenne! Úgyis megtudom hamarosan!
Dél után, fél 1 körül már nagyon indultam volna, de nem láttam értelmét ott várakozni. Inkább elintéztem még ezt-azt, közben egyre nagyobb izgalmat éreztem, mintha első randim lenne, vagy most készülnék elveszíteni a szüzességemet.
1 óra. A telefon csörgéséről megismerem, hogy belső hívás. Az igazgató titkárnője:
– Fel tudsz jönni? Értekezlet 10 perc múlva.
– Hosszú? – kérdeztem.
– Áh! 1 perc. Gyere!
Szokatlanul gyorsan lezajlott a megbeszélés. Az igazgató elmondta, hogy 4 hétig fognak itt dolgozni a könyvvizsgálók, minden terület sorra fog kerülni, mindenki támogassa készségesen… stb. Az összeesküvők erősen nézték az asztalt, ezek már kitalálhattak valamit! Nem kellett sokáig töprengenem ezen, a nagyfőnök egyetlen kérdésével világossá tette számomra, milyen „ajándékot” érdemeltem ki az asztalra szegezett tekintetű kollégáktól:
– Kérdeztek tőled valami olyat, hogy mit érdemes vizsgálniuk?
Puff! Ezt találta ki valamelyikük! Vagy hárman együtt?
– Nem beszéltünk konkrét dolgokról, azt mutattam be, hol mit csinálnak a házban- Válaszoltam közömbösséget tettetve, mintha nem jöttem volna rá a felállított csapdára.
Remélem, elhitte, mert ez az igazság. Mindenesetre ügyes húzás volt: elterelték magukról a gyanút, bár egyébként sem hiszem, hogy az igazgató gyanakodott volna kedvenceire, ugyanakkor engem belekevertek.
Végre vége.
Beültem a kocsiba, és nehezítettem a feladaton: a már bent lévő cd-t randomra állítottam, és kapásból kitaláltam, melyik dal fog megszólalni.
Hol is? Itt egy kocsma a sarkon, itt befordulni, a következő utcán balra. Nappal másképp mutat, de két házzal plusz egy üres telekkel hamarabb megálltam a cél közelében, 10 perccel a megbeszélt idő előtt.
Gyere, Anicia!
A környék kihalt. Mintha függöny rebbenne tőlem néhány méterre, de nem látok senkit az egész utcában. Arrébb kellett volna parkolni, ahol várakozik két kocsi, azokról látni, hogy ide szándékoztak jönni, én meg talán gyanús vagyok, hogy kit kereshetek így, egyik épülethez sem tartozva.
Megint megmozdult a függöny, utána egy másik is.
Gyere, Anicia!
Kinyílt egy méretes, szépen festett kapu, és kisétált rajta egy telt, rövidnadrágos nő. Egyenesen hozzám lépett:
– Keres valakit?
– Várok valakit. Miért?
Ez valamennyire megnyugtathatta, mert tegeződve folytatta:
– Megbeszéltétek?
– Igen. Miért?
– Akkor tudják, hogy jössz? Kivel beszélted meg? – Mint egy híres klinika főasszisztense, olyan hangnemben kérdezte. Egyszerre volt udvarias, ugyanakkor éreztette, hogy neki mindenképpen választ kell kapnia, úgyhogy kicsit türelmetlen is.
– Megbeszéltük, a nevét sajnos nem tudom.
Lenézett kissé erős, de formás combjaira, tanácstalanul, ám megoldást keresve.
– Noémi el van foglalva még… legalább fél órát, Virágnál meg négy koma van egyszerre, ki tudja meddig tart.
Mi van??? – ámuldoztam magamban.
Ez egy kupi! – döbbentem rá.
– Más nincs? – mentem bele a játékba.
– Estefelé, ha visszajössz, négyen lesznek. Meg én – mondta szerényen – de én nem vállalok semmit.
Láttam a tükörből, hogy közeleg valaki. Anicia!
– Köszi, majd meggondolom! – mondtam gyorsan.
– Hát te tudod! – Sarkonfordult és gyorsabban, mint jött, eltűnt a kapu mögött.
Kiszálltam, mosolyogva vártam. Ha lehetséges, még kisebb szoknya borította jégtáncosokhoz illő, hosszú lábai egy darabkáját, mint amit megismertem azon az éjjelen. Ezzel nem sokat kell bajlódni, se lehúzni, se felhajtani!
– Szia, sokat késtem? – pillantott az órájára. – Éppen 2 óra! Ezek szerint nem.
– Örülök, hogy jöttél.
– Beülhetek? Itt elég rossz helyen állunk, elfelejtettem mondani, hogy inkább menj túl azon a házon… – Megkerülte e kocsit, s otthonosan elhelyezkedett az anyósülésben. Szoknyája, mint virágszirom, végig látni engedte hosszú combjait.
– Azt hitték itt a házban, hogy ide jöttem, már megtudtam, hogy el vannak foglalva.
– Ajjaj! – nevetett. – Még meggondolhatod! Könnyen szót lehet érteni a csajokkal.
– Meggondolom az ajánlatot, ha megismerem a tiédet is.
– Átülök hozzád, kezdetnek ennyi. – Jól láttam? Kicsit elpirult.
– Az volt a legizgalmasabb utazás… Sajnos nagyon rövidre sikerült.
– Meddig szeretnéd?
– Próbáljuk ki! – Közben indítottam, s fogalmam sem volt, merre menjünk.
– Kérdezték a csajok, hogy megfogdostál-e, amikor az öledben ültem, és hogy.. én megfogtalak-e.
– Mondtad, hogy természetesen?
Önfeledt, gyöngyöző kacagás a válasz:
– Éppen így mondtam, hadd irigykedjenek!
– Nem is állítottál valótlant, mert nagyon nehezemre esett visszafognom magamat, tulajdonképpen gondolatban fogdostalak. És ha azt figyelembe vesszük, hogy a cicijeid a karomon, a popsid félig a másik karomon, hát ez már majdnem szex.
– Nagyon ott jártunk! – Megint egy röpke pír. – Kívántál?
– Ezt is kérdezték a csajok? – nevettem a szemébe.
– Ezt is, de nem így kérdezték. Engem is érdekelne. – Elmúlt a zavar, mintha nagyon régóta ismernénk egymást, háttal az ajtónak támaszkodott, bal térdét felhúzta az ülésre. Ugyanolyan sárga színű volt a bugyija, mint a szoknyája.
– Érezhetted, hogy nagyon kívánlak.
– Éreztem. – Vártam, hogy megint elpirul, menetrendszerűen, de most elmaradt. – Képzeld, azt gondolják a csajok, azért mentem utánad a sötétbe, hogy megnézzem, jól érzetem-e… nadrágon keresztül, hogy… áll. Állsz.
– Milyen buli volt, amire mentetek?
– Szülinaposnak indult, előtte ott gyülekeztünk, ahol találkoztunk egy barátnőméknél, nem messze az úttól, és jól elfelejtettük, hogy már indulni kellene. Az ünnepelt meg csak várt és várt, míg aztán elhoztál minket.
– Te itt laksz valahol? – kérdeztem.
– Párhuzamos utcában, csak nem akartam, hogy keresgélj, meg különben is a szomszédok…
Közben eljutottunk arra a helyre, ahol a nevezetes estén vagy éjszakán felvettem a népes sereget a kocsimba. Egy fás-bokros részen lekanyarodtam, kissé szűkös úton eltűntünk az úton esetleg közlekedők elől.
– Megijedtem, amikor várakoztam, hogy ott laksz esetleg. A kupiban.
– Ott??? Akkor most elmondanám neked a tarifákat… – Összehúzta a szemét, mintha az árakon gondolkodna.
– Hadd halljam! – Leállítottam a motort. – És mutass is valamit, vizuális típus vagyok!
– Mindenekelőtt te is mutass valamit, mert a méretek függvénye, mit vállalok be! – Megfogta a felsőjét és áthúzva a fején, a hátsó ülésre dobta. Sárga melltartója finom ciciket takartak még előlem.
– Ez nagyon szakszerűen hangzott.
– Ugye, tudod, hogy csak játék? Ugye, tudod? – hajolt közelebb megjátszott aggodalommal. – Ha ott laknék, ahová bekívánkoztál, sokba kerülne most neked. Így meg elmondom, hogy én is beindultam ám az öledben! Kérdezték a csajok, nedvesedtem-e, én meg csak pirultam.
– De nem ott volt a buli, ugye? – tréfálkoztam én is.
– Ugyan már! Tudod, hol tettél ki, nem?
– Képzeld, azt tudtam meg, hogy az egyik csajnál most éppen négyen vannak egyszerre.
– Hagyjuk inkább, válassz engem! Na, mit szeretnél? – Hátranyúlva kikapcsolta a melltartót, az is a hátsó ülésre került. – Te is mutass valamit!
Ott ült, sárga bugyiban, sárga szoknyában, de ez utóbbi nem számított. Enyhén barnás hasa, világosabb cicije, és egy halványsárga lánc a völgybe lógva, szája mosolygott, szeme nevetett, ahogy játékosan egy pillanatra eltakarta meztelenségét.
Egy övcsatot kellett kikapcsolnom, s már ott is termett szorosan mellettem és a cipzár lehúzást már magára vállalta. Megemeltem a fenekem, s gyorsan megszabadított a nadrágomtól, miközben az inget gombolgattam.
– Csak bújj ki belőle! – suttogta a fülembe. Emelő-sürgető mozdulattal jelezte, hogy még az alsót is le fogja húzni rólam. Ujjait végigfuttatta meredező szerszámomon, hátradőlt, hátára fekve, lábait felém tartva engedte lehúzni magáról az apró bugyit. Még egy mozdulat, és a szoknya is lekerült.
– Azt szeretném, ha az öledbe ülhetnék, ahogy, tudod, akkor. – Mosolygott, az izgalomtól kipirult, és már ki is szállt ruha nélkül, megkerülte az autót és nyitotta az ajtómat.
– Menjünk is valamerre? – Nagyon izgató volt, ahogy a sebességváltóig húzódott, mocorgott az ölemben, míg el nem érte az akkori helyzetet, amikor a másik ülésen is ültek még ketten. Összeért az arcunk, amikor elégedetten sóhajtott:
– Ez az!
Hányszor elképzeltem ezt a popsit, bugyiban is, anélkül is, amely most a maga valóságában a combomon helyezkedett el! Hányszor éreztem karomon a feszes és mégis omlós, ciciket – képzeletemben! Ahogy kell, megérintettem a sebváltót, majd inkább hagyva, simogattam a hozzá feszülő popsit, s a két formás félgömb közötti völgyet. Másik kezemet egy pillanatra, a kormányra tettem, csak érezni a karomon a bimbók érintését, a cicik puhaságát, aztán óvatosan megfogtam a távolabbit, tenyerem összezárult felette.
– Ugye, hogy jó? – Azt hitte, suttog, pedig jó hangosan kérdezte, vagy inkább kijelentette. Én ne tudnám, milyen jó? – Annyira féltem, hogy észreveszed, tudod, akkor, és mit fogsz gondolni rólam. Beleülök itt az öledbe, aztán alig bírok magammal!
– Nem is kell bírni magaddal, én sem akarom fékezni magam… – Még valamit akartam mondani, de puha, csókolni-való ajkaival lezártnak tekintette a beszélgetést. Csípőjével valahogy még hátrább került, fejünk egy vonalba ért, s már a nyelvét éreztem be-ki járni.
Nem tudtam betelni az élvezettel!
– Mit szeretnél még? – nevetett az arcomba. – Vagy elég? Már ez is több, mint amit szoktunk.
– Több, de örülök mindennek, amit még nyújtani tudsz.
– Mit is tudok? Például ehhez mit szólsz? – Kezemet cicijéről felejtve a lábai közé vezette. Aztán gyorsan, amennyire ebben a helyzetben lehetett egyáltalán gyorsan mozogni, akrobatikus mutatvánnyal áthúzódott a másik ülésre, már térdelt is, és fejével-szájával lassan közelített ágaskodó farkam felé. Végigsimítottam a hátán, éreztem a finom bőrét, megint megtaláltam a popsit, és eldőlve jobbfelé, hogy elérjem, hátulról hozzáértem a puncijához.

Elérkezett az a pillanat, ami a filmekben már nem érdekel. A szexfilmekben csak addig kötnek le az események, amíg el nem indul az action, csakis az addigiak érdekelnek. Most bezzeg eszembe sem jutott volna felgyorsítani vagy kikapcsolni… Ellenkezőleg! Milyen jó lenne, ha ez így sokáig tartana!
Ujjam be-ki, s fel-le jártak, és végtelenül élveztem ezt is, meg az engedő-szorító száját is.
– Mostmár gyere, mert nem bírom! – mondta, és kiszállva fürgén a motorháztetőre dőlt.
Én is szedtem a lábaim, csak először még ki kellett lépni bokámnál található ruhadarabjaimból. Mögé állva megmarkoltam a gömbölyű popsit, kicsit széthúztam, és engedtem, hogy feszülő szerszámom meleg, csúszós utat találjon magának.
Nem tudom, meddig tartott. Ettől kezdve már biztosan nem sokáig. Utána még beszélgettünk, nem is öltöztünk fel. Megtudtam, hogy Andrea, és nem Anicia, de magamban azért véglegesen így hívtam.
– Láttalak a parkolóban beszélni a testvéremmel – mondta hirtelen.
– Kivel? – hüledeztem.
– Szüleink munkanélküliek lettek, és a testvérem a fejébe vette, hogy neki is pénzt kell keresnie. A kis buta szélvédőlemosással próbálkozik, többe került az ablakmosó meg a szivacs, mint amit keresett eddig. Persze elhajtja mindenki. Te nem hajtottad el, láttalak, amikor éppen oda akartam menni hozzá.
– Olyan udvarias volt, sajnáltam. Nagy a baj?
– Mármint otthon? – Ült, szokásos felhúzott lábbal, csak immár ruhátlanul. Néztem a sápadt, szabályos mellét, formás, barnás hasát, világos punciját, középen egy nagyon pici sötétebb résszel. – Azt hiszem, nem, mert apu valami vállalkozásba akar vágni… nem tudom. Mindenesetre azt mondták nekünk, hogy eddig is megvoltunk, nem kell megijedni. Anyunak is van valami kilátásban… Beszéljünk másról!
– Visszaülsz az ölembe? – kérdeztem gyorsan, mert akkor folyamatosan csak mosolygott-nevetett, és mert hiányoztak már a kezemből a finomságok.
– Hová megyünk, sofőr úr? Még egy utazás?

Vélemény, hozzászólás?